Át a pusztán

Hogy mindazok az emberek, akik látták az én dicsőségemet és csodáimat, amelyeket cselekedtem Egyiptomban és e pusztában, és megkísértettek engem immár tízszer, és nem engedtek az én szavamnak: Nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közül, akik gyaláztak engem. De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más szellem volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement, és örökségül bírja azt az ő magva. (4Móz 14,22-24)

Az Úr mindenkinek megadta és megadja a lehetőséget az örök életre. Az ószövetségi idők pogány népei között is, akinek igaz volt a szíve, azok bizonyosan az Úrhoz kerültek (Róm.2,14-15). Hogy ki számít igaznak az Úr előtt, az önmagában is egy nagy téma, ezért ezt itt most nem tudom megtárgyalni. De az ószövetség idején is, ugyanúgy, ahogyan ma is, a szív és a hit igazságát számítja be Isten az embernek, és nem a törvények betartását. Mivel ez teljesen az egyén felelőssége, ezért mondhatjuk, hogy Jézus áldozatának van egy objektív és egy szubjektív oldala. Az objektív oldal az, hogy Ő az áldozatával valóban megváltott mindenkit a bűneinkből, és az Ő áldozata valóban olyan súlyú, ahogyan meg van írva. Ez azonban nem válik szubjektív megtapasztalássá, amíg én magam oda nem megyek Hozzá, és kérem a saját bűneim bocsánatát. Akkor lesz az Ő áldozata számomra megmentéssé, vagy ahogyan magyarul mondjuk, üdvösségem lesz Általa. Az ószövetséghez képest van egy új feltétel. Aki nem fogadja el Jézus bizonyságát, az nem üdvözülhet.

Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. (Mt 22,14)

Isten mindenkit meghívott az örök életre, de ezt a meghívást nem mindenki fogadja el. Ezért vannak sokan a hivatalosok. A választottak ellenben kevesen vannak, akikről azt mondja az Úr, hogy „választott edényem” (ApCsel.9,15), mint az apostolok is.

Így volt ez a zsidó néppel is, ahogyan ma a keresztény társadalommal is. Aki akkor ott élt Egyiptomban, az mindenki hivatalos volt az ígéret földjére. Egységesen mindenkinek szólt a szabadítás. Együtt is indultak el. Akkor még mindenki úgy gondolta, hogy végigmegy ezen az úton, egészen a célig. De nem így történt.

Voltak mindnyájan a megszámláltattak: hatszázháromezer és ötszáz ötven. (4Móz 1,46)

A léviták egyáltalán nem voltak megszámlálva, sem a nők, sem a gyermekek. Ehhez jöttek még a gyülvész népek, akik nem is zsidók voltak. Becslések szerint kb. 1-3 millió főt számláló csoportról beszélhetünk. Ahogyan a tegnapi bejegyzésben is taglaltam, sokféleképpen élték meg az emberek ezt az utat. Sokan vissza akartak fordulni. Az Úr azonban többször megkegyelmezett a zúgolódó népnek, de egyszer ennek a türelemnek vége lett.

Mondd meg nekik: Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szóltatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem. És nem mentek be arra a földre, amelyre nézve felemeltem az én kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát és Józsuét, a Nún fiát kivéve. (4Móz 14,28-30)

Istennek majdnem minden tulajdonságáról úgy tudjuk, hogy végtelen. Egyet kivéve. Ez pedig a türelem. A türelmének egyszer vége van (2pét 3,9). Különben nem lenne vége a világnak, mert végtelen ideig várna az ítélettel, végtelen türelemmel elnézve a hitetlenséget és engedetlenséget.

Pont emiatt, a kegyelem időszakának egyszer vége lesz. Többször figyelmeztet Jézus, hogy egyszer becsukják az ajtót (Mt.25,10-11; Lk.13,25). Jézusnak, a földön van hatalma megbocsátani a bűnöket (Mt9,6; Mrk 2,10; Lk.5,24). A halál után, amikor már mindent színről-színre lehet látni, akkor már csak az marad mindenkinek, amit itt a földön gyűjtött. A cselekedetei szerint fog mindenki megítéltetni (Jel.20,12).

Pál apostol, akihez a mai hívő közösségben kevesen mérhetik magukat, azt merte csak mondani magáról, hogy:

Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: (Fil 3,11-13)

Ha valaki példaképet keres a mai keresztény világban, akkor nehezen fog olyat találni, akit példaképül választhat magának. Amiket olvasunk az Új Szövetségben, azokat csak hírből ismerjük. Itt most nem elsősorban a csodákra gondolok, hanem az odaszánt életekre. Hogyan lehetett olyan tiszta a gyülekezet, hogy a hazugnak meg kellett halnia (ApCsel.5.fej.). Hogy az apostolok még egymást is megintették, ha nem az Úr szerint jártak (Gal.2,11). Ezekhez az életekhez, még az Úr is bizonyságát tudta adni, jelekkel, csodákkal és olyan kijelentésekkel, amelyekről ma csak álmodunk. Nagyon kevés az Úr tanítványa manapság, pedig erre kellene törekednünk mindannyiunknak, hogy utána újabb tanítványokat tudjunk nevelni (Mt.28,19). Ezért van kevés atya a gyülekezetekben (1Jn.2,13-14), mert csak az tud atyává lenni, aki megismerte az igazi Atyát, aki átment már a maga pusztáján! Az tud másoknak utat mutatni, az tudja az életét felmutatni. Ahogyan Pál is a sok szenvedését tárta a gyülekezetek elé, de mellé mindig azt mondta, hogy megéri végigcsinálni!

Folyamatosan úgy kell élnünk, hogy a hitünk és az Istenbe vetett bizalmunk vezérelje a cselekedeteinket. Ma is az a probléma, hogy attól félünk, akitől nem kellene, és attól nem félünk, akitől kellene (Lk.12,4-5).

Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot, te nép, kinek szívében van törvényem! ne féljetek az emberek gyalázatától, és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek! Mert mint a ruhát, moly emészti meg őket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg őket, és igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzetségről nemzetségre! (Ézs 51,7-8)

Az emberektől félünk, és nem az Istentől. Ezért fontos ismerni Isten bizonyságait, cselekedeteit és ígéreteit. Ha nem tudom, hogy Ő kicsoda, akkor nem is fogok tudni bízni benne. Ha viszont tudom, akkor pedig ne hagyjam magam megfélemlíteni emberektől. Istent, magunkat, testvéreinket és a családunkat megismerni a pusztában lehet legjobban.

Visszatérve a zsidó nép történetéhez. Ott álltak Kánaán bejáratánál, és megtapasztalták Isten hatalmas csodáit és tetteit, de mindezek után mégis megijedtek az emberektől és óriásoktól. Még mindig nem hitték el, hogy ki az ő Istenük. Ezzel elfogyott Isten türelme irántuk, és kimondta az ítéletét, hogy Józsuét és Kálebet kivéve, mindenkinek, aki húsz év feletti, a pusztában kell meghalnia. Több mint egymilliós népből, csak két ember mehetett be az ígéret földjére. Döbbenjünk meg! Az elveszőket nem tartotta meg az, hogy átélték a csodákat, hogy látták Isten munkáját, hogy elvitte őket egészen az ígéret földjéig. A szívük nem került Istenhez közelebb. Hiába vagyok jó gyülekezeti tag, és vagyok aktív a gyülekezeti munkában, ha a szívem közben nem telik meg Isten ismeretével, és nem ismerem meg Őt bensőségesen. Nem számít, hogy milyen tanítást hallok, hogy látom a gyógyulásokat és más csodákat a gyülekezetben, ha nekem nincs személyes megtapasztalásom az Úr hatalmáról és valóságáról a saját életemben! Semmi nem számít, csak az új teremtés (2Kor.5,17; Gal.5,17), és az abban való növekedés.

Emiatt buzdít sokszor és sokféleképpen a Szent Szellem az Új Szövetségben is, hogy maradjunk meg a hitben. Más nem téphet ki minket Isten kezéből (Róm.8,38-39), de mi elengedhetjük (2Tim.3,13) a kezét.

Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává. (Kol 1,23)

Ha visszatérünk Józsué és Káleb példájára, akkor láthatjuk, hogy a negyven év pusztai vándorlás semmit nem vett el az erejükből. Mint mond Káleb:

Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. (Józs 14,11)

Nemhogy belefáradt volna a pusztai életbe, hanem még talán meg is erősödött. Amikor ezt mondta, már nyolcvan éves volt. Azért adhatta meg nekik az Úr előre azt a bizonyságot, hogy ők bemennek az ígéret földjére, mert látta a szívüket, hogy mindvégig megállnak mellette. A Jelenések könyvének gyülekezeti levelei arról tesznek bizonyságot, hogy minden gyülekezetben lehetnek olyanok, akik győzedelmes életet tudnak élni. De ők mindig csak a kisebbség, ahogyan az Egyiptomból kijött zsidók közül is csak ketten mehettek be az ígéret földjére. Az Úr mindig számon tartja az övéit (1Kir.19,18; Róm.11,4), ezért nem kell félnie senkinek, hogy megfeledkezik róla az Úr, akárhol legyen is. De nekünk sem szabad egy percre sem lankadnunk, hogy elnyerjük az életnek koronáját (Jak.1,12).

Annak okáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Nézve a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélva. Mert még vérig nem álltatok ellent, tusakodva a bűn ellen. És elfeledkeztetek-e az intésről, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. (Zsid 12,1-6)

Ne féljünk a pusztán átmenni, ha arra visz az Úr! Ott mindennek kiderül a maga valója, és ott ismerhetjük meg magunkat is igazán, illetve azt, hogy mi fontos az életünkben. Ott elfogy minden, amit Egyiptomból, vagyis a világból hoztunk magunkkal. Semmi nem maradhat abból, amikor bemegyünk az ígéret földjére. Csak az maradhat, amit az Úr ad. A nagy többség nem tud átmenni a pusztán sikerrel. Látjuk, hogy Mózes sem mehetett be az ígéret földjére. De aki átmegy, annak nagy ígérete van. Ma is, mint a zsidó nép vándorlása idején, a győztesek (ahogyan a Jelenések könyve is nevezi őket) viszik előbbre Isten országának ügyét, ők harcolják meg a nehéz harcokat az egész gyülekezetért. Merjük elengedni azokat, akik nem akarnak a pusztán átjönni velünk. Csak kövessük az Úr vezetését, és higgyük el, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk. Ha bevisz a pusztába, akkor bízzunk Benne, hogy ki is hoz onnan. Ne adjuk fel!

Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. (Róm 8,28)