Júdás és a tévelygők

Atyámfiai, férfiak, szükség volt betelni annak az írásnak, melyet megjövendölt a Szent Szellem Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lett azoknak, akik megfogták Jézust. Mert mi közénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét. [...] melytől eltévelyedett Júdás, hogy az ő saját helyére jusson. (ApCsel 1,16-17,25)

[...] mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre. És azért bocsátja rájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; Hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban. (2Th 2,10-12)

Az igét tanulmányozva fel lehet ismerni, hogy az Úr mennyire tiszteletben tartja a szabad akaratot. Az emberre magára nézve talán a saját szabad akarata jelenti a legnagyobb kockázatot. Akik egy kicsit érettebbek az Úrban, azoktól gyakran lehet hallani, hogy saját maguktól félnek a legjobban, mert ők saját maguk legnagyobb ellenségei, és ebben a mondásban nagyon sok igazság van. Isten messzemenően tiszteletben tartja a szabad akaratot, ezért olyan nagy mindenkinek a felelőssége a saját élete felől. Amikor megállunk az Úr ítélőszéke előtt (Róm.14,10; 2Kor.5,10), akkor nem hivatkozhatunk másokra, hogy miattuk lett olyan az életem, amilyen. Mindig választhatunk. Még aki olyan helyzetben van, hogy nincs lehetősége a saját akarata szerint élni – példának álljon itt Dániel és József, akik rabszolgának lettek elhurcolva – még ők is választhatnak, hogy milyen szívvel élik le azt a rájuk kényszerített életet (Ef.6,5-7; Kol.3,22).

Mindezek a cselekedetek a szívből indulnak ki. Ezért kell a szívünkre mindennél jobban vigyázni (Péld.4,23; Mt.15,18). A szív a döntések központja az életünkben. A tudatunk által felhamozott emlékek, együtt a hozzájuk csatolt pillanatnyi érzelmi töltéssel, és az általunk fontosnak tartott személyek véleményével együtt, kialakítanak bennünk egy véleményt minden dologról és emberről. Amikor döntéshelyzetben vagyunk, akkkor ezeket mérlegeljük szinte öntudatlanul, és ezt a belső véleményt összevetve a pillanatnyi külső körülményekkel, hozzuk meg a döntésünket. Így éljük meg a szabad akaratunkat, amelyet Isten mindenkor tiszteletben tart. Ezért „nehezebb” az Úrnak szolgálni, mint egy embernek, mert magamnak kell magamat kényszerítenem az engedelmességre. (Ezt kifejtettem a Szabadság illúziója című korábbi írásomban.) Ezután a bevezető után nézzük meg, hogy Jézus hogyan viselkedik Júdással.

Felelt nekik Jézus: Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög. (Jn 6,70)

Jézus maga választotta ki a tizenkét tanítványát. Már az elején tudta, hogy egy közülük nem igaz szívvel követi őt. Jézus, a Szent Szellem kijelentései alapján tudta, hogy mi van az emberek szívében (Lk.9,47), ezért nyilvánvaló volt előtte Júdás személye is. Ennek ellenére nem küldte el őt magától, hanem végig bevonta a munkába, sőt, még az erszényt is rábízta (Jn.12,6; Jn.13,29). Júdás is kiment a tanítványokkal, amikor kettesével elküldte őket. Júdás is megkapta ugyanazt a kenetet, mint a többiek, hogy betegeket gyógyítson, démonokat űzzön, és hírdesse az Isten országának eljövetelét. Jézus bizalmat adott neki mindvégig. Nyilvánosan senki előtt nem leplezte le a szívét és a gondolatait. Mindvégig részese volt Jézus szűkebb kíséretének (Mt.26,20; Mk.4,10; Mk.11,11; Mk.14,17). Élő, közvetlen bizonysága lehetett arról, hogy Jézus valóban az Isten Fia, és ő a megváltó, akit Izraelben mindannyian vártak. Ettől több bizonyságot ember nem kaphat Istenről.

De volt a szívében valami, ami miatt nem tudta teljesen elfogadni azt, hogy Isten így cselekszik. Egy másik istenkép volt benne, ami nem egyezett azzal, ahogyan Jézus megélte a messiás életét. Hiába hallotta és látta Jézust a szolgálatában három és fél évig, ez a kép nem tudott benne megváltozni. Bibliai fogalommal élve, kemény maradt a szíve. A szív akkor marad kemény, amikor az ember az óemberi, világi mércével méri Isten dolgait. Ahogyan a tanítványoknak mondja Jézus:

Azután, mikor asztalnál ültek megjelent magának a tizenegynek, és szemükre hányta az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták, nem hittek, (Mk 16,14)

Mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük meg volt keményedve. (Mk 6,52)

Akkor kemény az ember szíve, amikor nem hajlandó elváltoztatni a gondolkodását Isten szerinti gondolkodásra, hanem kitart a régi, berögzült hústesti gondolkodása mellett. Ilyenkor lesz hitetlen az ember, mert nem tudja a maga értelmével elhinni, hogy másként is lehetnek a dolgok, mint azt korábban megtapasztalta. Röviden mondva, hitetlen lesz az ember Isten dolgai iránt.

Ez mehetett végbe Júdásban is. Nem tudta Izrael szabadítóját úgy elképzelni, ahogyan Jézus ezt megélte. Mindvégig megmaradt a maga régi elképzelésében. A többiek, bár nem értették, de mégis megpróbálták követni Jézust, és elfogadták a cselekedeteit. Jézus mennybemenetele előtt látjuk, hogy ők is várták Izrael megszabadítását (ApCsel.1,6), de el tudták engedni a saját elképzeléseiket, és bíztak Istenben. Megmaradt a hitük Jézus személyében, és bár több esetben más cselekedetet vártak volna Jézustól, személyét sohasem vonták kétségbe. Ezért tudtak megmaradni hitben. Ezt mondja el Jézus is abban az igében, amikor azt mondja, hogy „boldog aki énbennem meg nem botránkozik” (Mt.11,6). Isten felé mindig lágynak kell lennie a szívünknek. Formálhatónak kell maradnunk, mert különben elveszünk.

Ha bármi benne marad a szívünkben, ami a régi életünk mértéke szerint való, akkor könnyen megbotránkozhatunk Isten akaratán, mert az nem egyezik azzal, amit mi el tudunk képzelni. Ez pedig könnyen a vesztünket okozhatja, mert a legkisebb ilyen dolog is utunkat állhatja abban, hogy az Úrral együtt tudjunk járni. Ezért kell az életünket nem kímélve követnünk az Urat, ahogyan a Jelenések könyvében a győztesek csak úgy tudják legyőzni a fenevadat, hogy nem kímélik az életüket mindhalálig (Jel.12,11). Bármire is mutasson rá az Úr az életünkben, azt el kell tudnunk engedni. Bármi legyen is a véleményünk valamiről, ha az Úr azt megváltoztatja, akkor nekünk is meg kell változtatnunk a véleményünket.  Nem ragaszkodhatunk semmihez a régi életünkből. A világi mérték, az emberi bölcsesség és szokások mind-mind ellenkeznek Istennel. A megtéretlen életünk gondolkodása és a világ, mind a „levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint” való, ezért abban nincs semmi jó. Valósággal nincs semmi jó a világban, maximum emberileg jónak látszó dolgok, amikre megpróbáljuk ráfogni, hogy Isten szerint is jó, de ez nincs így és nem is lehet így (1Jn.2,15-17; Jak.4,4).

El kell kerülnünk az olyan gondolatokat, hogy „Isten ezt nem akarhatja”, „Ha szeret az Isten, akkor ezt nem engedheti meg”, „én ezt csak így tudom elképzelni”, „Miért, mi van abban?”, „Nincs abban semmi rossz!”. Ezek mind azt mutatják, hogy megtartottam a régi gondolkodásdomat, és az adott területen nem engedek meg mást, és csak az én véleményemmel megegyezően tudok továbbmenni. Ez pedig azt jelenti, hogy megtartok a régi életemből olyan dolgokat, amiket nem tudok elengedni. Ezek pedig egy hamis világképhez, és egy hamis istenképhez vezetnek. Ha pedig egy hamis istenképem van, akkor nem fogok eljutni az Úrhoz, mert ő igenis tehet olyat az életemben, ami az én istenképembe nem fér bele. Ezzel pedig nem csak Őt korlátozom le az életemben, hanem magamat is kizárom az Istennel való szorosabb kapcsolatból. Ha pedig ezekhez hosszabb távon is ragaszkodok, ahogyan Júdás is tette, akkor Isten bármilyen bizonyságot is ad magáról, azok hiábavalók lesznek, mert azokat mind el fogom utasítani azzal az indokkal, hogy „Isten nem ilyen”.

Júdás történetéből nagyon fontos meglátnunk azt, hogy az Úr mindvégig „megtűrte” őt a közelében, és nyiltan nem szólt ellene semmit. Hogy úgy mondjam, ráhagyta Júdásra, hogy ő magában rendezze a saját szívének gondolatait Isten felé. Jézus ezt teszi ma is mindenkivel. Mindenkinek mindvégig megmarad a szabad akarata. Én dönthetem el, hogy amikor az Úr nekem mond valamit, akkor azt hová teszem a szívemben. Elfogadom és megcselekszem, vagy elutasítom. Ha elsőre nem is tudok engedelmeskedni, de ha akarok engedelmeskedni, akkor az Úr segíteni fog abban, hogy ezt meg is tudjam tenni. Ha megkeményítem a szívem, akkor lehet, hogy még párszor szól, hogy mit kellene tennem, de egy idő után már nem fog szólni. Lehet, hogy mi azt várnánk, hogy Júdásnak nyíltan és egyértelműen szólnia kellett volna az Úrnak, hogy vigyázzon, mert rossz úton jár, de mégsem ezt tette. Ehelyett az Úr mindent megmutatott magából, hiszen együtt élt vele, és engedte, hogy az élete tegyen bizonyságot róla. Még az elfogatása előtt is azt kérdezte Júdástól, hogy „Barátom miért jöttél?” (Mt.26,50) Még akkor is lehetett volna esélye Júdásnak a megtérésre, a visszakozásra, de nem tette. A tanítványok közül Júdás volt az egyetlen, aki elveszett (Jn.17,12), neki sem lehet Istennel szemben semmi követelnivalója, mert a legutolsó pillanatig nyitva állt a kegyelem ajtaja, és a megtérés lehetősége.

Mert a szívnek teljességéből szól a száj. A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat. De mondom nektek: Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédeidből ismertetsz igaznak, és a te beszédeidből ismertetsz hamisnak. (Mt 12,34b-37)

A te szádból ítéllek meg téged, gonosz szolga. (Lk 19,22)

Mivel  a gondolkodásunk alapján szólunk, ezért amikor valamiről véleményt nyilvánítunk, akkor kiderül, hogy mi van a szívünkben. Itt kapcsolódik Júdás története a tévelygőkével. Ahogyan Júdást, úgy a tévelygőket is engedni fogja Isten, hogy menjenek a maguk útján. Ha kegyelmes hozzájuk az Úr, akkor szól nekik, hogy mit cselekedjenek, és figyelmezteti őket arra, hogy hová ne menjenek, kit ne hallgassanak, de megállítani nem fogja őket, mert a szabad akaratunkat nem fogja sérteni. Ha egy hamis istenképet dédelgetnek, ahogyan Júdás is, akkor könnyen elfogadják a hamis tanításokat, mert az meg fog egyezni a bennük lévő istenképpel. Fájhat a szívünk azokért, akik hamis egyházakban vannak, és hamis tanításokat hallgatnak, de be kell látnunk, hogy ők nem az igazságot keresik, hanem azt az istent, aki bennük él. Addig mennek, amíg olyan helyet nem találnak, ahol azt az istent prédikálják nekik, akit el tudnak fogadni. Nem az igaz Istent és az igazságot keresik, hanem a külső megjelenését annak a képnek, ami bennük él. Sokat idézzük ezt a verset:

Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papom ne légy. És mivelhogy elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról. (Hós 4,6)

Kik értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a bennük lévő tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van; (Ef 4,18)

Akiknek kemény marad a szíve, vagyis nem hajlandó elszakadni az emberi, világi gondolkodástól, az elidegenül az isteni élettől, és tudatlan marad Isten dolgai felől. A tudomány nélküli nép pedig azért vész el, mert megveti az igaz tudományt, az isteni életből fakadó igazságot. Ha pedig megveti az igazságot, akkor Isten is megveti őket. Ha a mi istenünk csak bizonyos formában szólhat, csak bizonyos dolgokat mondhat, ha csak bizonyos helyzetekbe vihet bele, ha csak bizonyos dolgokat engedhet meg az életünkben, akkor nekünk egy saját istenképünk van. Az igazi Isten pedig olyan, aki szuverén hatalommal rendelkezik minden teremtménye fölött:

Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-e a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? (Róm 9,20)

Jaj annak, aki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepeivel! Vajon mondja-e az agyag alkotójának: Mit csinálsz? és csinálmányod ezt: Nincsenek kezei? Jaj annak, aki atyjának mondja: Miért nemzel? és az asszonynak: Miért szülsz? Így szól az Úr, Izraelnek Szentje és Teremtője: Kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok rám! (Ézs 45,9-11)

Ez jelenti azt, hogy megbotránkozok Istenben. Amikor az agyag azt mondja az alkotójának, hogy „Mit csinálsz?” Ha az Úr rámutat valamire az életemben, hogy meg kellene változtatni, vagy olyan helyzetbe hoz, amit nem szeretnék, és nem hajtom meg magam az Ő akaratának, akkor megkeményítem a szívem felé, és elvágom magam attól az úttól, ami Hozzá és az üdvösséghez vinne közelebb. Ezért nem tudok bemenni az örök életre, mert ez lázadás Istennel szemben. Ha ezt a bűnömet még tetézem azzal, hogy egy saját istenképet alkotok magamban – más szóval egy bálványt, akkor már az életem ennek a bálványnak a szolgálatába fogom állítani, aki úgy szól, ahogyan én akarom, azt kéri tőlem amit én gondolok, azt adja amit én kívánok, stb. Tehát a saját magam alkotta bálvány fog engem vezetni, ami pedig más Jézus, más szellem és más evangélium (2Kor.11,4). Ez nem az az evangélium és Jézus, ami a Bibliában le van írva. Ha pedig nem az, és ebben hiszek, akkor tévelyegni fogok és nem az üdvösségre megyek.

Ez volt a gazdag ifjú problémája is. Mindent megtett, ami nem a vagyona elvesztéséhez kapcsolódott. Meg volt kötözve a szíve a vagyonnal. Ma sokan a munkájukhoz, vagy a lakásukhoz, vagy a gyermekeikhez kötődnek ilyen módon. Ezekből a kötődésekből jönnek azok a mondatok, hogy „Isten nem akarhatja, hogy elveszítsem...”. De miért nem akarhatja? Ahogyan Ábrahám is mondhatta volna, hogy „Mivel Izsák az egyetlen gyermekem, ha őt feláldozom, akkor nem marad örökösöm. Isten ezt nem akarhatja.” De akarhatta! Az egy másik dolog, hogy amíg a kést fel nem emelte, addig nem tudhatta, hogy Isten ezt valóban nem akarja. Hinnie kellett Istenben, az Ő jóságában és nagyságában! Ezért nagy dolog a hit. Ha a körülményekre való tekintet nélkül azt tudjuk mondani Istennek, hogy „Hiszem, hogy te jó vagy és jót akarsz nekem. Hiszem, hogy nem elveszíteni akarsz engem, hanem ott akarsz látni magadnál egy örökkévalóságra. Ezért megteszem amit kérsz tőlem.”

Hasonló a példája azoknak, akik nem akarnak a világi élettel szakítani, és nem hajlandók magukat megfeszíteni. Nekik igen kellemes a kegyelem hamis tanítása, hogy nem kell tenniük semmit, mert már így is minden rendben van, és üdvösségre jutnak. Ők ezt szeretnék hallani. Ez a mai fogyasztói társadalom kultúrája. Még olyan igehírdetőt is hallottam, aki azt mondta, hogy az evangéliumban az a lényeg, hogy mit tett értem az Isten, és nem az, hogy nekem mit kellene tennem. Ez részben igaz, de elveszi a felelősségem, amiről korábban írtam. Ez egy hamis megnyugvást ad, hogy amilyen vagyok, Isten úgy szerete, és nem kell tennem már semmit, mert Ő mindent megtett. Akik így gondolkodnak, azok nem fognak az igaz útra térni, mert ott le kellene tenniük az életüket. Az Ő istenképük olyan istent tartalmaz, aki nekik mindent elnéz, és nem kér tőlük számon semmit. Ők akkor olyan helyre fognak menni, ahol ezt hírdetik nekik.

Már többször hivatkoztam id. Zimányi József tanításaira. Ő úgy tanította, hogy amikor az Úr mond valamit, hogy tegyem meg, akkor ne nézzem, hogy az nekem mibe kerül, se azt, hogy másoknak mibe kerül, csak engedelmeskedjek! Ha az igazságot szomjazom, és megalázom magam Isten előtt, akkor bízhatok a kegyelmében, hogy mindvégig meg fog tartani maga mellett. Ha azonban ellenállunk az akaratának, akkor könnyen úgy találhatjuk magunkat, mint Júdás, aki elveszett.

Júdás nem az igazságot kereste. A tévelygők sem az igazságot keresik. Csak ha ragaszkodunk Úrhoz az igazsághoz, ha letesszük az életünket az Úr kezébe, és minden földi dolgunkat elengedjük, akkor van esélyünk arra, hogy megmaradjunk az Úr mellett és bemehessünk az örök életre.

Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én értem, az megtartja azt. (Lk 9,24)

Valaki igyekszik az ő lelkét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt. (Lk 17,33)

Kívánjuk pedig, hogy közületek ki-ki ugyanazon buzgóságot tanúsítsa a reménységnek bizonyossága iránt mindvégig. (Zsid 6,11)

Magyarország Babilon

1 Nabukodonozor király csináltatott egy arany állóképet, magassága hatvan sing, szélessége hat sing; felállíttatta azt a Dura mezején, Babilon tartományában. 2 És Nabukodonozor király egybegyűjtette a fejedelmeket, helytartókat, kormányzókat, bírákat, kincstartókat, tanácsosokat, törvénytevőket és a tartományok minden igazgatóját, hogy jöjjenek az állóképnek felavatására, amelyet Nabukodonozor király állíttatott. 3 Akkor egybegyűltek a fejedelmek, helytartók, kormányzók, bírák, kincstartók, tanácsosok, törvénytevők és a tartományok minden igazgatója az állókép felavatására, amelyet Nabukodonozor király állíttatott, és megálltak az állókép előtt, amelyet Nabukodonozor állíttatott. 4 És a hírnök hangosan kiáltott: Meghagyatik nektek, oh népek, nemzetek és nyelvek! 5 Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet, amelyet Nabukodonozor király állíttatott. 6 Akárki pedig, aki nem borul le és nem imádja, tüstént bevettetik az égő, tüzes kemencébe. (Dán 3,1-6)

Ebben az írásban a teljesség igénye nélkül összegezni szeretném mindazt, amit az „alternatív”, vagyis a hivatalos magyar történelem mellett nemzetközileg is egyre inkább elfogadott „igazi” magyar történelemből megtudhatunk népnük eredetéről. Itt szeretnék köszönetet mondani életem párjának, aki több éves kutatómunkájával nélkülözhetetlen segítséget adott. Sajnos a forrásanyagok sokasága miatt itt nem áll módomban minden egyes információt a hiteles forrással együtt bemutatni, mert akkor elvinné a figyelmet a mondanivalótól. Aki azonban szeretne maga is utána járni, azt csak bátorítani tudom, hogy tegye meg, és nézen utána annak, amit mondok. Csak néhány nevet említek itt – Tóth Gyula, Baráth Tibor, Borbola János, Varga Géza, Bíró József, Bobula Ida, Dr Aradi Éva, Varga Csaba, akiknek a munkáiból merítettem.

A nyelv

A történetet ott kezdem, hogy nyelvünk igen régi gyökerekre nyúlik vissza. A finnugor történet egyre nehezebben tartható, különösen úgy, hogy tudjuk, hogy a Habsburg család nyomására kezdték el tanítani. Ennek következményeként terjedt el minden európai tananyagban a magyarok barbár népként való bemutatása, amely igen távol áll a valóságtól. Bár az MTA kitart mellette, de aki komolyan foglalkozik a témával, az mindenki elveti ezt az eredetet. Nemzetközi szinten is bizonyított, hogy a magyarok tudják olvasni az egyiptomi hieroglifákat, és a sumér ékírásos agyagtáblákat is. Ezt csak egy olyan nyelvű nép teheti meg, akinek a nyelvtanában még ma is ugyanazok a logikai elemek vannak, mint az írások készítőinek. Nagy valószínűséggel a magyar nyelv volt az, amelyet a bábeli „zűrzavar” előtt minden ember beszélt (1Móz.11,1). Nyelvünk sokat vesztett az eredeti teljességéből, de még így is megőrzött annyit, amennyivel fel lehet ismerni az ősi nyelvhez való hasonlóságát. Érdekességképpen itt még meg lehet említeni a Peru és Equador határán lévő Tayos barlangokat, amelyekkel Móricz János foglalkozott. Amikor ő odaért erre a területre, akkor csak azért vitték el az elzárt barlangba, mert a bensszülött indiánok azt mondták, hogy ő azoknak az isteneknek a nyelvén beszél, akik a barlangban laknak.

El kell mondanom, hogy a Mezopotámiában élt nép sohasem nevezte magát sumérnak, hanem ezt a mai tudományos társadalom ragasztotta rá erre a népcsoportra 1869 óta. Ők maguk su, subar (magyarosan kiejtve: szabir) neveket használtak magukra az írásaikban. (megjegyzés: akik nem járatosak ebben a témában, azoknak elmondom, hogy a mássalhangzó írás volt a jellemző még a magyar nyelvre is, és ezért a „behelyettesített” magánhangzók egy-egy szónál változhattak, de a szó mindenütt, az egész nyelvterületen ugyanazt jelentette. Egy egyszerű példával: művel – mível)

Mai népünk ősi neve a szabír-magyar név, amely később mint káld, saka (ezt a görög történetírók scytha néven írták le). Bár sok tudós számára egyértelmű a szabírok mezopotámiai ősiségének folytonossága, tudomásom szerint tárgyi bizonyítékokkal még nem tudták a folytonos a kapcsolatot tételesen bizonyítani.  De a nyelv, illetve más népművészeti elemek elárulják ezt a folytonosságot.

Az őrségben sok olyan tárgy van, amelyek őrzik az ősi motívumokat, amelyek jelentése mára már megkopott, de egyértelmű kapcsolatot állítanak fel az ősi mezopotámiai, illetve későbbi babiloni vallással és világnézettel.

 „A veleméri Sindümúzeum egyik büszkesége a székely írás tprus (tapar us "szabír ős") jelének népi megfelelőjével” (Varga Géza: Az őrségi szójelek – sindű = mintás tetőcserép)

„A 90-es években az Írástörténeti Kutatóintézet által szervezett kutatóexpedíciók során került elő a fent látható változata ennek a székely jelnek. Nem véletlen egyezésről van szó, mert a veleméri rajzos sindükön és az őrségi cserépedényeken a székely írással rokonítható jelek sora bukkant elő. Bizonyítva azt, hogy a székely írás a magyar ősvallás jelképeiből alakult ki s hogy a magyar népművészet napjainkig használja ezeket az ősvallási eredetű jeleket. A népi jelek több esetben el is olvashatók, azonban csak szójelekként. Azaz ezek a népi jelek egy magyar hieroglifikus írás jelei, amely a székely írás előképe volt valamikor.” (Varga Géza: Az őrségi szójelek)

 

Ezekkel a jelképekkel foglalkoztam már Az EGY című bejegyzésben (https://varadikarolibiblia.blogspot.com/2017/12/az-egy.html). A világon a ma is megtalálható népművészet szintjén szinte egyedülállóan a csak Magyarországon nyúlik vissza ezeknek a jeleknek az eredete az ősi babiloni „kultúrkörbe”.

A történelem

Valódi történelmünk felkutatására az elmúlt évszázadokban sokan vállalkoztak. Több ázsiai és keleti állomáson keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe azok a népcsoportok, akikkel a ma itt élő magyar nép is rokon. Mára az látszik kirajzolódni, hogy Attila azért érkezett ide, hogy  a római megszállás alól felszabadítsa az itt élő rokon népeket. Olyan harcmodort és harci erőt képviseltek, amellyel még Nagy Sándor sem tudott mit kezdeni, ezért hódításaiból kimaradt őseink kaukázusi földje, és ezért fordult el India felé. Ez a nép indult el Attila vezetésével, hogy a rómaiakat elkergesse a rabságba vetett testvérekről. Annyira nem talált ellenfélre, hogy hadjáratával végigsöpört egész Európán, és csapatait több részre osztva a mai Spanyolország területén áthaladva a Gibraltári-szororoson átkelve még Észak-Afrikát is, és a Brit szigeteket is meghódították. (Erról Tóth Gyula ír kimerítően a blogján.) Róma nem heverte ki ezt a szégyent, és a pápai állam ezért újraírta az európai történelmet, hogy eltörölje csúfos vereségének emlékét. Attila halála után a birodalma felbomlott, és a terület visszafoglalásra érkezett ide Árpád. Attila személye azért érdekes, mert vele érkezett meg Európába a babiloni vallás és kultúra. Ahogyan szokták mondani, hogy egy ősi mag van itt Magyarországon. Annyira ősi, hogy ez a nimródi, ősi babiloni mag. Ezért van szervesen jelen kultúránkban Nimród is, bár aki bibliai nemzetségtáblája szerint nem tartozott a mezopotámiai (sémita) népekhez, de az első világbirodalom vezetőjeként Attila is kapcsolódni akart hozzá. Ezt a történelmi eredetet bizonyítja a már tárgyalt népművészet, amely tele van babiloni és nimródi vonatkozású elemekkel.

A vallás

Nagyboldogasszony még a 19. században is elevenen élt a magyar hitéletben. Korábban Szűz Mária volt a kisboldogasszony, mert a nép megkülönböztette Nagyboldogasszonytól. Ez a nagyboldogasszony nem más, mint Istár, vagy Inana, vagy Baba – a legrégibb nevén. Ő egyértelműen a babiloni területen volt a fő istennő. Közismert, hogy Mária és boldogasszony összemosása Gellért püspök „öltele” volt, hogy a katolicizmust könnyebben elfogadhatóvá tegye a népben. Nem meglepő, hogy a katolikusoknak nem volt gondja egy pogány istenség katolicizálásával, hiszen ezt a gyakorlatot folytatták az egész világon. Számtalan pogány ünnepség és istenség lett keresztény köntösbe öltöztetve, csak azért, hogy hívőket szerezzenek. Így jöhetett létre nálunk még Babba Mária is, a két „istennő” összemosásával.

Kevesen tudják, hogy a Duna neve még egészen a 12.századig Istár volt. Akkor kezdték el átnevezni II. András francia felesége miatt Dona vagy Dana névre, amely szinte ugyanazt jelenti. Ezért is tudta felajánlani I. István az országot Máriának, mert az ő fejében Mária már a boldogasszonnyal volt egy. A fentebb említett „Az EGY” c. írásomban az „egy” vallási hátterével is foglalkozom, mely szerint ez az „egy” Nimród. Nimród lett később Osiris-szel összemosva, bár Osiris az első egyiptomi fáraóként létező személy volt. A Gonosz azonban istenséget akart belőle csinálni, és ez viszi magával a mai napig a szabadkőműves hálózatokat is ebbe a bálványimádásba. A világon talán egy nép sincs, aki ennyire ragaszkodik Nimródhoz, mint őséhez, és várja annak feltámadását – ahogyan ezt Dobogókő hegyünk neve is mutatja. Ezzel vallási szinten egyenesen kapcsolódunk az okkult világhoz, Orionnal, mint Nimróddal. A baliloni asztológusok hagyományait hozzuk magunkkal, amikor a csillagösvénnyel, vagyis a tejúttal összekötve magyarázzák nemzetünk múltját és jövőjét. A 19. században nemzetközileg is volt egy olyan vélekedés, hogy az asztrológiát a tudományok közé emeljék, aminek még ma is akadnak szószólói, de a Biblia egyértelműen az okkult praktikák és varázslások körébe sorolja (lásd Dániel könyvét a 19. előtti Károli fordításokban, és immár helyreállítva a Váradi-Károli Bibliában).

Akik ma népszerű előadásokat tartanak nemzetünk történetéről, és Nimródról, sok esetben belekeverik az asztrológiát, mint olyan tényt, hogy a nemzet sorsa „meg van írva a csillagokban”. Sajnos a horoszkópok népszerűsége miatt sokan elfogadják ezeket a magyarázatokat, amelyek az országot még mélyebbre lökik az istentelen vallások mélységeibe.

Az ősi magyar népet sokszor kereszténynek is beállítják, ami maximum annyit jelenthet, hogy ismert volt a gnosztikus Manikeizmus, amelynek atyja Mani babiloni püspök volt. Népünk azonban nem volt keresztény, hanem napimádó, tűzimádó, ősöket tisztelő, sámánista, totemizmusban hívő. Népmeséink is a babiloni vallás elemeit hozzák magukkal, az életfával, a világfával, stb.

A lényeg

Ősi vallásunk, nyelvünk, történelmünk és kultúránk mind azt bizonyítják, hogy a magyarsággal babilon költözött fel ide Európába. A Magyar Királyság erősen állt itt egészen a középkor második feléig, megőrizve mind nyelvét, mind kultúráját. Vallása a katolicizmus színfalai mögött élt tovább a babonákban, népszokásokban, népművészetben.

A Bibliában olvashatjuk, hogy Isten Ábrahámot Úr városából hívta ki, és később Ábrahám is, a szolgáját Mezopotámiába küldi, hogy onnan hozzon feleséget Izsáknak. Ennek akkor azt kell jelentenie, hogy a magyarral rokon, vagy éppen a szabír-magyar népből vett feleséget – ahonnan maga is származott. Ábrahám Sém leszármazottja, és akkor a magyar nép is Sém leszármazottai közül került ki, mivel az a terület eredetileg Sém nemzetségéé volt. Ha pedig ez így van, akkor a magyar nép rokon a sémita népekkel. Amikor az asszírok kitelepítették Izrael 10 törzsét, akkor pont a kaukázusnak arra a tájékára telepítették, ahol őseink éltek, ezért együtt jöhettek később velünk fel ide Európába.

A babiloni vallás elemeit akarja most a kormány a nemzeti hitvallásban megemlített „történelmi alkotmányunk”-ra való hivatkozással feleleveníteni. Ahogyan előző bejegyzésemben írtam, az alaptörvény nem tartalmazza a keresztény hitélet értékeinek megőrzését, hanem a történelmi önazonosságot akarja az állami szervekkel immár az törvény erejével támogattatni.

A legújabb Népmesepontok hálózat is azt a célt szolgálja, hogy a babiloni hitvilágon alapuló magyar népmeséket terjessze a gyermekeknek. Kultúrálisan tagadhatatlan, hogy jobb a népmesét adni a gyerekenek, mint a mai rajzfilmeket és ifjúsági filmeket. De látnunk kell, hogy ezek a mesék hová nyúlnak vissza. Ha pedig valaki úgy nő fel, hogy erősen kötődik az ősi magyar kultúrához, akkor könnyebben befogadja az erre a kultúrára épülő ősi magyar vallást és értékrendet, nem is beszélve a korona imádatáról. Könnyen kialakul a nemzeti büszkeségen túlnyúló felsőbbrendűségi gondolkodás, amely a magyar népet különbnek tarthatja olyan más népeknél, akik nem tudnak ilyen ősi kultúrát felmutatni.

Itt meg kell említenem, hogy az ősmagyar kultúrát és vallást támogatók és hívek között sokkal elterjedtebben találkoztunk antiszemitizmussal, mint más csoportoknál. Még a Bibliával szemben is van egyfajta elutasítás, mivel azt egy népcsoporthoz kötik, és a világuralmi rend képviselőihez. Ebben témában azonban a legnépszerűbb előadók (pl. Pap Gábor, Szántai Lajos) is többszörösen ellentmondásban vannak a saját állításaikkal.

Csak egy példa: Azt hírdetik, hogy Jézus nem lehetett zsidó, mert nem József az apja, hanem a Termető Isten. Ezért ők azt mondják, hogy pártus volt, mert azok éltek Galilea vidékén. Viszont ha a testi származás miatt nem lehetett zsidó, akkor ugyanez okból nem lehetett pártus sem, mert nem pártus volt az apja. Mária pedig, mivel rokon volt Erzsébettel, Keresztelő János anyjával, zsidó származású volt. De ugyanígy, ha Jézus maga mondja magáról, hogy zsidó (Jn.4,22), akkor már neki sem hisznek.

Ha maga Jézus tesz bizonyságot a mózesi törvényekről és az ószövetségről, akkor azt hogyan utasíthatjuk el? Ezzel foglalkoztam a „Kell-e nekünk az ószövetség” c. írásban (https://varadikarolibiblia.blogspot.com/2016/10/kell-e-nekunk-az-oszovetseg.html).

Összegezve azt mondhatjuk el, hogy a mai kormánytörekvés az ősi babiloni hitvilágot és kultúrát akarja most már állami eszközökkel feléleszteni. Erre volt kezdő kísérlet az Öcsényben megrendezett tudatos társadalom rendezvény, és ezért jelentek meg már idén (2018) augusztus 20.-án szokatlan zászlók az ünnepségeken. Az alaptörvény első kiadásában még nem volt ilyen erősen támogatott a „történelmi alkotmány”, de az alaptörvény 7. módosításával ez már nyilvánvaló lett. Az előttünk álló időszakban várható, hogy még nyiltabban és még erősebben fogják ezt a babiloni irányvonalat képviselni. Ez elmehet akár a korona képe előtti kötelező állampolgári tiszteletadásokig is, ahogyan Dániel próféta könyvében leírt történet szerint is le kellett borulni az állókép előtt (lásd az idézetet fenn). Érdemes lesz figyelni, hogy a kereszténység milyen tempóban és mennyire lesz háttérbe szorítva. Ma még a retorikában ott van a kereszténység, de ismerve a Sátánnak azt a módszerét, hogy fokozatosan csempészi be az emberek életébe az ő valódi akaratát, akkor ez inkább előbb fog bekövetkezni, mint utóbb.

Ez az alaptörvény sérti a szabad vallásgyakorlást, és más alapvető emberi jogokat is. Gond, hogy nincs definiálva, hogy pontosan mit jelent, és meddig terjed az állam kötelessége az ősi alkotmányunkban gyökerező önazonosság védelmezésében. Eddig kevesen emelték az Alaptörvény ellen a szavukat, de ilyen nyilvánvaló keresztényellenesség láttán most már legalább a keresztényeknek, és a keresztény egyházaknak meg kellene mozdulniuk!