Át a pusztán

Hogy mindazok az emberek, akik látták az én dicsőségemet és csodáimat, amelyeket cselekedtem Egyiptomban és e pusztában, és megkísértettek engem immár tízszer, és nem engedtek az én szavamnak: Nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közül, akik gyaláztak engem. De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más szellem volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement, és örökségül bírja azt az ő magva. (4Móz 14,22-24)

Az Úr mindenkinek megadta és megadja a lehetőséget az örök életre. Az ószövetségi idők pogány népei között is, akinek igaz volt a szíve, azok bizonyosan az Úrhoz kerültek (Róm.2,14-15). Hogy ki számít igaznak az Úr előtt, az önmagában is egy nagy téma, ezért ezt itt most nem tudom megtárgyalni. De az ószövetség idején is, ugyanúgy, ahogyan ma is, a szív és a hit igazságát számítja be Isten az embernek, és nem a törvények betartását. Mivel ez teljesen az egyén felelőssége, ezért mondhatjuk, hogy Jézus áldozatának van egy objektív és egy szubjektív oldala. Az objektív oldal az, hogy Ő az áldozatával valóban megváltott mindenkit a bűneinkből, és az Ő áldozata valóban olyan súlyú, ahogyan meg van írva. Ez azonban nem válik szubjektív megtapasztalássá, amíg én magam oda nem megyek Hozzá, és kérem a saját bűneim bocsánatát. Akkor lesz az Ő áldozata számomra megmentéssé, vagy ahogyan magyarul mondjuk, üdvösségem lesz Általa. Az ószövetséghez képest van egy új feltétel. Aki nem fogadja el Jézus bizonyságát, az nem üdvözülhet.

Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. (Mt 22,14)

Isten mindenkit meghívott az örök életre, de ezt a meghívást nem mindenki fogadja el. Ezért vannak sokan a hivatalosok. A választottak ellenben kevesen vannak, akikről azt mondja az Úr, hogy „választott edényem” (ApCsel.9,15), mint az apostolok is.

Így volt ez a zsidó néppel is, ahogyan ma a keresztény társadalommal is. Aki akkor ott élt Egyiptomban, az mindenki hivatalos volt az ígéret földjére. Egységesen mindenkinek szólt a szabadítás. Együtt is indultak el. Akkor még mindenki úgy gondolta, hogy végigmegy ezen az úton, egészen a célig. De nem így történt.

Voltak mindnyájan a megszámláltattak: hatszázháromezer és ötszáz ötven. (4Móz 1,46)

A léviták egyáltalán nem voltak megszámlálva, sem a nők, sem a gyermekek. Ehhez jöttek még a gyülvész népek, akik nem is zsidók voltak. Becslések szerint kb. 1-3 millió főt számláló csoportról beszélhetünk. Ahogyan a tegnapi bejegyzésben is taglaltam, sokféleképpen élték meg az emberek ezt az utat. Sokan vissza akartak fordulni. Az Úr azonban többször megkegyelmezett a zúgolódó népnek, de egyszer ennek a türelemnek vége lett.

Mondd meg nekik: Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szóltatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem. És nem mentek be arra a földre, amelyre nézve felemeltem az én kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát és Józsuét, a Nún fiát kivéve. (4Móz 14,28-30)

Istennek majdnem minden tulajdonságáról úgy tudjuk, hogy végtelen. Egyet kivéve. Ez pedig a türelem. A türelmének egyszer vége van (2pét 3,9). Különben nem lenne vége a világnak, mert végtelen ideig várna az ítélettel, végtelen türelemmel elnézve a hitetlenséget és engedetlenséget.

Pont emiatt, a kegyelem időszakának egyszer vége lesz. Többször figyelmeztet Jézus, hogy egyszer becsukják az ajtót (Mt.25,10-11; Lk.13,25). Jézusnak, a földön van hatalma megbocsátani a bűnöket (Mt9,6; Mrk 2,10; Lk.5,24). A halál után, amikor már mindent színről-színre lehet látni, akkor már csak az marad mindenkinek, amit itt a földön gyűjtött. A cselekedetei szerint fog mindenki megítéltetni (Jel.20,12).

Pál apostol, akihez a mai hívő közösségben kevesen mérhetik magukat, azt merte csak mondani magáról, hogy:

Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: (Fil 3,11-13)

Ha valaki példaképet keres a mai keresztény világban, akkor nehezen fog olyat találni, akit példaképül választhat magának. Amiket olvasunk az Új Szövetségben, azokat csak hírből ismerjük. Itt most nem elsősorban a csodákra gondolok, hanem az odaszánt életekre. Hogyan lehetett olyan tiszta a gyülekezet, hogy a hazugnak meg kellett halnia (ApCsel.5.fej.). Hogy az apostolok még egymást is megintették, ha nem az Úr szerint jártak (Gal.2,11). Ezekhez az életekhez, még az Úr is bizonyságát tudta adni, jelekkel, csodákkal és olyan kijelentésekkel, amelyekről ma csak álmodunk. Nagyon kevés az Úr tanítványa manapság, pedig erre kellene törekednünk mindannyiunknak, hogy utána újabb tanítványokat tudjunk nevelni (Mt.28,19). Ezért van kevés atya a gyülekezetekben (1Jn.2,13-14), mert csak az tud atyává lenni, aki megismerte az igazi Atyát, aki átment már a maga pusztáján! Az tud másoknak utat mutatni, az tudja az életét felmutatni. Ahogyan Pál is a sok szenvedését tárta a gyülekezetek elé, de mellé mindig azt mondta, hogy megéri végigcsinálni!

Folyamatosan úgy kell élnünk, hogy a hitünk és az Istenbe vetett bizalmunk vezérelje a cselekedeteinket. Ma is az a probléma, hogy attól félünk, akitől nem kellene, és attól nem félünk, akitől kellene (Lk.12,4-5).

Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot, te nép, kinek szívében van törvényem! ne féljetek az emberek gyalázatától, és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek! Mert mint a ruhát, moly emészti meg őket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg őket, és igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzetségről nemzetségre! (Ézs 51,7-8)

Az emberektől félünk, és nem az Istentől. Ezért fontos ismerni Isten bizonyságait, cselekedeteit és ígéreteit. Ha nem tudom, hogy Ő kicsoda, akkor nem is fogok tudni bízni benne. Ha viszont tudom, akkor pedig ne hagyjam magam megfélemlíteni emberektől. Istent, magunkat, testvéreinket és a családunkat megismerni a pusztában lehet legjobban.

Visszatérve a zsidó nép történetéhez. Ott álltak Kánaán bejáratánál, és megtapasztalták Isten hatalmas csodáit és tetteit, de mindezek után mégis megijedtek az emberektől és óriásoktól. Még mindig nem hitték el, hogy ki az ő Istenük. Ezzel elfogyott Isten türelme irántuk, és kimondta az ítéletét, hogy Józsuét és Kálebet kivéve, mindenkinek, aki húsz év feletti, a pusztában kell meghalnia. Több mint egymilliós népből, csak két ember mehetett be az ígéret földjére. Döbbenjünk meg! Az elveszőket nem tartotta meg az, hogy átélték a csodákat, hogy látták Isten munkáját, hogy elvitte őket egészen az ígéret földjéig. A szívük nem került Istenhez közelebb. Hiába vagyok jó gyülekezeti tag, és vagyok aktív a gyülekezeti munkában, ha a szívem közben nem telik meg Isten ismeretével, és nem ismerem meg Őt bensőségesen. Nem számít, hogy milyen tanítást hallok, hogy látom a gyógyulásokat és más csodákat a gyülekezetben, ha nekem nincs személyes megtapasztalásom az Úr hatalmáról és valóságáról a saját életemben! Semmi nem számít, csak az új teremtés (2Kor.5,17; Gal.5,17), és az abban való növekedés.

Emiatt buzdít sokszor és sokféleképpen a Szent Szellem az Új Szövetségben is, hogy maradjunk meg a hitben. Más nem téphet ki minket Isten kezéből (Róm.8,38-39), de mi elengedhetjük (2Tim.3,13) a kezét.

Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává. (Kol 1,23)

Ha visszatérünk Józsué és Káleb példájára, akkor láthatjuk, hogy a negyven év pusztai vándorlás semmit nem vett el az erejükből. Mint mond Káleb:

Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. (Józs 14,11)

Nemhogy belefáradt volna a pusztai életbe, hanem még talán meg is erősödött. Amikor ezt mondta, már nyolcvan éves volt. Azért adhatta meg nekik az Úr előre azt a bizonyságot, hogy ők bemennek az ígéret földjére, mert látta a szívüket, hogy mindvégig megállnak mellette. A Jelenések könyvének gyülekezeti levelei arról tesznek bizonyságot, hogy minden gyülekezetben lehetnek olyanok, akik győzedelmes életet tudnak élni. De ők mindig csak a kisebbség, ahogyan az Egyiptomból kijött zsidók közül is csak ketten mehettek be az ígéret földjére. Az Úr mindig számon tartja az övéit (1Kir.19,18; Róm.11,4), ezért nem kell félnie senkinek, hogy megfeledkezik róla az Úr, akárhol legyen is. De nekünk sem szabad egy percre sem lankadnunk, hogy elnyerjük az életnek koronáját (Jak.1,12).

Annak okáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Nézve a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélva. Mert még vérig nem álltatok ellent, tusakodva a bűn ellen. És elfeledkeztetek-e az intésről, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. (Zsid 12,1-6)

Ne féljünk a pusztán átmenni, ha arra visz az Úr! Ott mindennek kiderül a maga valója, és ott ismerhetjük meg magunkat is igazán, illetve azt, hogy mi fontos az életünkben. Ott elfogy minden, amit Egyiptomból, vagyis a világból hoztunk magunkkal. Semmi nem maradhat abból, amikor bemegyünk az ígéret földjére. Csak az maradhat, amit az Úr ad. A nagy többség nem tud átmenni a pusztán sikerrel. Látjuk, hogy Mózes sem mehetett be az ígéret földjére. De aki átmegy, annak nagy ígérete van. Ma is, mint a zsidó nép vándorlása idején, a győztesek (ahogyan a Jelenések könyve is nevezi őket) viszik előbbre Isten országának ügyét, ők harcolják meg a nehéz harcokat az egész gyülekezetért. Merjük elengedni azokat, akik nem akarnak a pusztán átjönni velünk. Csak kövessük az Úr vezetését, és higgyük el, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk. Ha bevisz a pusztába, akkor bízzunk Benne, hogy ki is hoz onnan. Ne adjuk fel!

Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. (Róm 8,28)

Isten népének keveredése – legyen hatalmas tiltótábla!

Nem jó a ti dicsekedésetek. Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. (1Kor 5,6)

Van egy érdekes szabály, amely a jó és rossz között figyelhető meg. Egy kis rossz meg tudja rontani a sok jót. Egy rossz alma megrontja a kosár jó almát. A kis jó pedig nem képes a sok rosszat átváltoztatni (1Kor.15,33). A példabeszédek is sokszor figyelmeztet, hogy ne járjunk rossz társasággal, mert előbb-utóbb megrontanak.

Az ember társas lény, és szeret valahová tartozni. Ezért lehetett Jézusnak oly nagy emberi szenvedés, amikor élete végén egyedül maradt, mert még a tanítványai is elfordultak Tőle. Arra viszont nagyon kell vigyázni, hogy hová tartozunk. Kikkel vagyunk együtt. Ami kicsiben megtörténik egy baráti társaságban, az nagyban megtörténik egy egész néppel.

Az gondolom mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a zsidó nép ószövetségi története fizikailag, vagy másképp mondva testben mutatja be azt, amely velünk, újszövetségi hívőkkel szellemben történik meg. Ennek az analógiáján elindulva, tisztán látszik, hogy mit tudnak tenni azok, akik nem követik ugyanazt az elhívást, akik nem ugyanabban hisznek, akiknek nem ugyanaz az értékrendjük, mint azoknak, akik Isten akaratában járnak.

Amikor kijött Isten népe Egyiptomból, akkor nem csak magukban jöttek ki. Voltak közöttük olyanok, akik látva Isten hatalmas erejét és védelmét a saját népén, azt mondták, hogy velük tartanak, hogy őket is megvédje ez az Isten. Ráadásul még az ígéretekben is részesülhetnek.

Sok elegy nép is ment fel velük; juh is, szarvasmarha is, felette sok barom. (2Móz 12,38)

Valahogyan úgy számíthattak erre, hogy amit a nép az ő Istenével kikapar magának, annak ők tisztán haszonélvezői lesznek. A számítás jónak tűnt, csak éppen arra nem számítottak, hogy az ígéret beteljesülésének mekkora ára lesz. Ezt még akkor maguk a zsidók sem tudták. Csak követték a hívó szót, mert már szabadulni szerettek volna a rabszolgasából. Ezt érezheti ma közülünk bárki, akit nyomaszt ez a világ, amiben élünk. (Utalok egy korábbi bejegyzésre: Kiszabadultunk a világból https://varadikarolibiblia.blogspot.hu/2016/08/kiszabadultunk-vilagbol_29.html )

Szintén általánosan elfogadott, hogy az ószövetségi Egyiptom példázza a világot számunkra. Ahogyan akkor kijött a zsidó nép Egyiptomból, úgy hoz ki minket is Isten a világból, ahol annak rabszolgái voltunk. Arra készüljünk fel, hogy amennyit a zsidó nép könyörgött Istenhez a szabadításért, nekünk is kérnünk kell az Urat, hogy szabadítsa meg a szívünket a világtól. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük a helyzetünket a világban, és elkezdjük a világot teherként érezni. Mert amíg szeretjük, addig nem fogunk tudni „kijönni” belőle, és az Úr sem fog tudni minket kihozni, mert a szívünk mindig vissza fog oda vágyódni. Ha pedig mi elszántak is vagyunk, hogy otthagyjuk a világot, ha vannak köztünk olyanok, akik szeretik, és nem is akarják otthagyni, akkor könnyen megélhetjük azt, amit a zsidó nép.

De a gyülevész nép, amely köztük volt, kívánságba esett, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdtek, és mondták: Kicsoda ad nekünk húst ennünk? (4Móz 11,4)

Akinek a szívében csak a jobb utáni vágy van, de nincs meg benne az, hogy bármi áron elhagyja a mostani rosszabb világot, akkor az előbb-utóbb elkezd a világ után sóhajtozni. Ezért nagy a bűne azoknak az egyházaknak, akik nem hírdetik a világtól való elszakadást, hanem még be is viszik a világi szokásokat az egyházba. Mert ezzel megvakítják a hozzájuk csatlakozókat a megszentelődés felé vezető útra. Az ilyen keresztény élet pedig eleve kudarcra van ítélve. Állandó csalódás lesz, mert nem lehet mindkét világból a legjobbat megkapni.

Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és e világi gazdagságnak. (Mt 6,24)

Ezért akik nem elszántan keresik az Isten országát, azok sok olyan cselekedetet meg fognak kérdőjelezni, amely nekik „már nem fér bele” a normális életbe, amely nem más, mint a világgal keveredett, a világi „jókat” is megélni kívánó élet.

Ahogyan a zsidó népet is testi kívánságokkal tudták elfordítani az Istentől, úgy ma is a keresztény közösségekbe bekerül a világ szeretete. Amikor még keresztény bálok is vannak, akkor annak már vészjelzésnek kell lennie, hogy mennyire szeretjük a világot. Lehet, hogy nem iszunk a bálon alkoholt, de mulatni és táncolni, mint a világiak teszik, azt szeretnénk. És erre azt lehet mondani, hogy az nem bűn. Ez így is van, önmagában ez nem bűn. De fel kell ismerni benne a világhoz való kötődést, és a világ még meglévő szeretetét. Ha nem az Úr az én örömöm forrása, és még szüksége van a hústestemnek is örömforrásra, akkor tudhatom, hogy még az Úrhoz közelebb kell mennem, mert még van helye a világnak bennem. De Jakabtól tudjuk, hogy a világ szeretete nem lehet Istennek tetsző (Jak.4,4), mert ez a világrend nem Isten szerinti, ezért nem is tudja elfogadni.

A puszta, ahová először vitte Isten a népét, az egy kietlen hely. Ahogyan Mackintosh írja, az Elmélkedések Mózes 1-5 könyvéről című művében, a pusztában csak az van, amit odaviszünk. A puszta azért puszta, mert ott nincs semmi. Aki már megjárta Istennek a pusztáját az életében, az még ezen kívül egy másik tényt is felismer. A pusztában minden és mindenki megmutatja a maga valóját. Ott nincs képmutatás, nincs színlelés. Ott mindennek és mindenkinek felszínre kerül a lényege. Ott az ember minden haszontalan dolgot eldob magától, hogy ne kelljen tovább cipelnie. Ezt azonban csak egyféleképpen lehet megtenni. Úgy, hogy bízom Istenben, és megállok hittel az Ő ígéreteiben. Ha nem tudom elhinni, hogy nem ez a földi élet az ami számít, hanem egy másik, amelyet most nem látok, sőt az egész világ az ellen az élet ellen beszél, akkor nem fogok tudni végigmenni a pusztában. Ezért nem tudnak átmenni a pusztán azok, akik a régi életre vágynak. Ahogyan Lót felesége is visszavágyott a szodomai életre, és ez lett a végzete. Menthetetlen volt. Az ilyen ember még Isten számára is menthetetlen. De nem azért, mert Ő nem tudná megmenteni, hanem azért, mert Ő az akaratunk ellenére nem tesz semmit.

A mai gyülekezeti életben is természetes, hogy vannak olyanok, akik nem tudnak még átmenni a pusztán, nem tudnak elszakadni a világtól. Ez rendben is van, mert ez egy folyamat, és ennek sebessége teljesen egyéni. Talán egy példa utalhat ennek sebességére, Jézusnak, a bűnös asszony kapcsán mondott történetének tanulsága:

És mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedte. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?Felelve pedig Simon, mondta: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus mondta neki: Igazán ítéltél. (Lk 7,42-43)

Akinek több bűnét bocsátja meg az Úr, az jobban szereti Őt, ezért képes nagyobb áldozatokat is meghozni, mint aki igaznak tartja magát, vagy kevébé bűnösnek. id. Zimányi József egyik tanításában mond egy példát, amikor egy igehírdetés után mondta valakinek, hogy jó lenne továbbmenni azon az úton, hogy leteszi a bűneit. Az pedig felháborodva válaszolta, hogy már letette az alkoholt, és neki nincs több bűne. Az az egy volt, de több nincs, és hagyja őt ezzel békén. Ilyen hozzáállással valóban nem lehet a megszentelődés felé menni. Ezért szenvednek sokan hajótörést a hitben (1Tim.1,19), mert azt gondolják, hogy „ennyi áldozat már elég a bűneimért, többet nem kívánhat az Úr”.

Ezért kell éles különbséget tenni a testvérek között, mert aki nem az Úr akaratát akarja, az nem tud egy idő után tovább jönni, és csak lázítani fog, és vissza akar fordulni. Az ilyenek miatti ítéletet látjuk a zsidó nép történetéből, hogy mennyire felbosszantották Istent, és mi lett a vesztük (Júd.5; Zsid.3,15-19). Fel kell azonban ismernünk azokat, akik akarják, és csinálják is amit az Úr mond nekik, de még „többet nem bírnak”. Jönnek, ahogyan csak tudnak. Ezek a testvérek, akárhol is álljanak az útjukon, valódi testvérek, és nem érheti őket semmi kárhoztatás. Ők megteszik azt, amit az Úr kér tőlük, és az Úr tudja kitől mennyit követelhet meg. Ezért nem lehet emberi szabályt hozni a gyülekezeti életre, hanem egyedül a Szent Szellem vezetését szabad követni! Csak a Szent Szellem tudja megmondani valakiről, hogy ő valóban az Urat követi, vagy sem. Ezért nem szabad az ilyen testvért megítélni, mert ő mindent megtesz, és nem az ő felelőssége az, hogy éppen hol tart ezen az úton (Róm.14,4). Mert Isten senkit sem enged feljebb kísérteni, mint ahogyan elbírja (1Kor.10,13). Aki már kicsit érettebb az Úr követésében, és sok tapasztalaton átment, az tudhatja, hogy mennyi türelemmel vezet végig valakit Isten ezen az úton. Folyamatosan figyelve arra, hogy lélekben „normális” emberek maradjunk, és ne omoljunk össze a változások súlya alatt.

Voltunk olyan gyülekezetnek a tagjai, ahol azt mondták, hogy lassítani kell, a leglassabb hívő tempójában menjen a gyülekezet, hogy ő is tudjon velünk jönni. Szinte nem is történt semmi abban a gyülekezetben, és akik fejlődhettek volna, azok meg „elunták”, hogy nem tudnak továbblépni az Úrban. A leglassúbbak meg nem kaptak motivációt, és nem láttak jó példát, hogy miért érdemes küzdeni. Állóvíz lett, ahol mindenki megmaradt a régi életénél. Ha Mózes és a többi vezetők nem álltak volna erősen a helyükön, akkor a zsidó nép is többször visszafordult volna az ígéret földjére vezető útról. Ezért nem lehet kicsinyíteni a vezetők felelősségét. De nem is lehet minden felelősséget rájuk hárítani, mert az Úr ítélőszéke előtt mindannyiunknak egyedül kell megállnunk (2Kor.5,10). Ott nem lehet majd mutogatni, hogy mások miatt kerültem ilyen helyzetbe. Ezért is mondom mindenkinek, hogy ha szomjazik és fejlődne, de olyan helyen van ahol nincs lehetőség, ahol inkább elkeserítik, mint építik, akkor jöjjön ki onnan. Egy életünk van, itt kell beteljesítenünk mindazt, amire az Úr egyenként mindannyiunkat elhívott. Ha távol tartanak az Úr megismerésétől, akkor az örök élettől tartanak távol (Jn.17,3).

Attól, hogy valaki gyülekezetbe, vagy istentiszteletre jár, attól még lehet hitetlen. Hiszen a hívő jelentése sem az, hogy elfogadja, elhiszi, amit a Biblia mond, hanem hűséges az Úrhoz. Azt mondja Jézus, hogy aki szereti Őt, az megtartja a parancsolatait (Jn.14,24). A hit szó görög jelentése az inkább bizalom. Ha hiszek valakinek, akkor bízom a szavában. Csak ezzel az Istenbe vetett bizalommal lehet igazi hívő életet élni. Akiben nincs meg ez a bizalom, az hitetlen. Mert aki hitben erőtlen, mert még az Úr útjának elején van, az rendben van. De ha valaki évtizedek óta „egyhelyben” topog, akkor ott már valami nincs rendben. A gazda egy darabig eltűri, hogy nincs gyümölcs, de nem sokáig.

És ezt a példázatot mondta: volt egy embernek egy fügefája szőlőjébe ültetve; és elment, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talált. És mondta a vincellérnek: íme három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelve, mondta neki: Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt. (Lk 13,6-9)

Egy ideig Isten is vár mindenkire, hogy gyümölcsöt teremjen. De ha az illető nem akar továbbmenni az úton, akkor az Úr is otthagyja. Ezért ne legyünk együtt hitetlenekkel, mert hamis írgalommal, hamis szeretettel és hamis szelídséggel még azt is elveszíthetjük amink van.

Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek. Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek nektek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és lányaimmá, azt mondja a mindenható Úr. (2Kor 6,14-18)

A fenevad és a nagy parázna

A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs; és a mélységből jön fel és megy a veszedelemre. És a föld lakosai csodálkoznak (akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe e világ alapítása óta) látva a fenevadat, amely volt és nincs, noha van. (Jel 17,8)

És szellemben elvitt engem egy pusztába és láttam egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, amely teljes volt káromlásnak neveivel, amelynek hét feje és tíz szarva volt. Öltözött pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár volt, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával, És az ő homlokára egy név volt írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja. (Jel 17,3-5)

Már több korábbi írásomban (Noé napjai napjainkban, 96.zsoltár) foglalkoztam azzal a témával, hogy ma sincs másképp, mint régen. Ahogyan a Prédikátor mondja, semmi új nincs a nap alatt (Préd.1,9). A fenevad, egyidős az emberi történelemmel, de ma nagyon sokan azt vallják, hogy nem is létezik, sőt ördög sincs, csak így fogalmazza meg az ember a gonoszt. Ez a Sátán egyik legnagyobb hazugsága, hogy elhiteti az emberrel, hogy ő nem is létezik. Őt lovagolja meg, a nagy parázna. Ha a szellemi hátterére gondolunk, akkor „a hazugság atyját” (Jn.8,44) lovagolja meg az, és szellemi paráználkodik mindenkivel, hogy magát tegye minden népek bálványává. Ezért is az a neve, hogy titok, amelyet más szóval okkultnak is mondhatunk. Ezzel az okkult szóval, mint a titkos tudományok összefoglaló nevével, már rögtön tisztábban beazonosíthatjuk a nagy paráznát. Titokban tevékenykedik, de folyamatosan ugyanazt a motívumot „dobja be” korszakról-korszakra. Hazugság mögé rejti magát.

Van egy istennő, aki végigkíséri az egész emberi kultúrtörténetet, csak mindig más a neve. Mindig más néven követeli meg az emberektől, hogy imádják. Ő a Suméroknál – Innin, vagy Inanna; Babilonban – Istár, Semiramis; Egyiptomban – Isis; görögöknél – Aphrodité; rómaiaknál – Vénusz; ma nyugaton – Mária; (Nagyon sok forrásban meg lehet találni ezeket az összefüggéseket, itt most nem részletezem őket, csak egyre hívom fel a figyelmet: Mitológiai ABC, Gondolat kiadó, 1970)

Sok mai keleti vallásnak is mind megvan az istennője, aki mind nagyon hasonló, ha nem ugyanazokat a tulajdonságokat ötvözi magában. A tulajdonságai elárulják, hogy ugyanarról a személyről van szó. Egy család van jelen az emberiség történetében, aki folyamatosan változtatja a nevét, elrejtve ezzel a későbbi korok embere számára a kilétét. Itt a nyugati civilizációban a reneszánsz korában kezdett el egyre népszerűbb lenni, és újra teret hódítani magának.

Nézzük meg jobban Michelangelo teremtés képét. A Bibliában másképp van leírva az ember teremtése, de ezt még romantikus, vagy esztétikai változtatásnak el lehetne ismerni. Van azonban egy nagyon zavaró eleme a képnek. Az Atya, meztelen nő karjaiban van. Ha van ismeretünk a Bibliából, hogy hogyan is néz ki az Atya jelenléte és trónja (Dán.7.fej.; Jel.4.fej.), akkor ott semmi ehhez hasonlót nem látunk. 

 

Ez rögtön elárulja nekünk, hogy ez a kép nem a mi hitünkből táplálkozik. Ez a kép Nimródot, Semiramist és Tammúzt ábrázolja. Vagy Osirist, Isist és Hórust. De semmiképpen sem a bibliai alapokon nyugvó emberi teremtést. Ahogyan a Noé napjai napjainkban című bejegyzésben említettem, a bukottak megkötözésének ideje kb. akkor járt le, amikor indult a reneszánsz. Akkor terjedt el a sok meztelenség a művészetekben, és akkor kezdődött a technika is nagyobb ütemben fejlődni. „Aki volt, és nincs, noha van”, az megint elhitette az embert.

A keresztény hitben nincs női szereplő, akinek az Istenség jelző kijárna! Még utalás sincs rá. Van egy internetes oldal, ahol ennek az összemosásnak (mármint az ősi babiloni és mai keresztény hitvilágnak az összemosásával találkozunk). A cikk alapja egy előadás, Mária Magdolnáról, amely előadásról megjelent egy DVD, aminek a borítóján pedig Isis áll. http://www.szellemvilag.hu/hirek/szent-maria-magdolna-napja-julius-22. A cikk leírja, hogy Mária, az Inanna. Eggyé teszi a kettőt.

De miért is őt emelem ki, amikor Sananda és „Asthar parancsnok” is itt vannak (http://sirius-plejad.blogspot.hu/2013/11/lord-sananda-mi-is-pontosan-az-esemeny.html)? Mert Mária nevében tud a legmélyebben belemenni a nagy parázna a kereszténységbe. Egy egyszerű kijelentéssel, hogy ő Isten, vagyis Jézus anyja. Ezzel már logikailag meg is fogott sok embert. Ezért lett megint Istár megkoronázva, mint az ég királynője.

Ezért roppant veszélyes ma a New Age, mert összemossa ezeket a korábban volt dolgokat, és még űrhajóra is ülteti őket, hogy aki nem hisz a régi „mesékben”, és legendákban, annak is meg legyen a kapaszkodója. UFÓknak nevezi őket, akik más bolygókról érkeztek ide, és ősi fejlett civilizációnak állítja be őket. Csak egy bökkenő van, hogy ezek az idegenek Jézus nevétől félnek! Ajánlom mindenkinek a Negyedik tipusú megtévesztések – A földönkívüliek leleplezése filmet (https://www.youtube.com/watch?v=GGkSu3CEqt0 – sajnos csak feliratos) Ezért lenne fontos tudnunk, hogy hol is élnünk. Mert ha nincs világűr, és nincsenek lakható bolygók, akkor csak mi vagyunk, és minden igaz, ami a Bibliában van. Van egy másik film, amely még nem megy el ilyen messzire, de űrkísérletek eredményeit hozza elő, amelyek azt bizonyítják, hogy minden űrben lévő sugárzásnak, a világegyetem bármely pontján mérve, a föld a központja. (a film címe: The principle) Ezért kellett egy új elmélet is, amely ezt az új tényt hivatott más irányba terelni. Ezért kimondták, hogy nem egy univerzum van, hanem multiverzum, azaz több univerzum egymás mellett. A mi univerzumunk közepén pedig a föld van, a másik univerzumnak pedig más van a közepén. Érdekes, hogy fel sem tűnik nekik, hogy akkor megdőlnek a lakható bolygókról is az elméletek, mert ha ez a kis bolygó a központja ennek az univerzumnak, és nem a galaxis központjában van, akkor logikusan nem lehet máshol élet, mert akkor miért épp mi vagyunk a központ?

Ha kimegyünk a vallásos körből, akkor is lépten-nyomon ezzel a családdal találkozunk a mai világban. Tele vagyunk bagoly ábrázolással, amely Inanna szimbólumához tartozik, és átvette a szabadkőművesség is. A fáklyát tartó alak, mint a fényhozó (Lucifer) jelképe. A legismertebb ezek közül az amerikai szabadságszobor, amely hatalmas szabadkőműves emlékmű. De itt van az egy szem is, Hórus egy szeme. Ez leginkább a médiában látható. A legújabb magyar állami TV szignálok is mind az egy szemet szimbolizálják.

 

Vagy az ördögvilla?

Nem hinném, hogy az iráni miniszterelnök rocker lenne.

Ha valaki végignézi, Az emberi faj titkolt történelme című filmet, akkor abból is értesülhet, hogy az özönvíz előtt volt egy globális kígyóimádó kultúra.(https://www.youtube.com/watch?v=y47sh_iXpik) Ez a globális kiterjedés kezd újra egyre láthatóbban előtűnni. De erről árulkodnak a népek eredet történetei, mint például a maja „tollas-kígyó”. Lucifer, mint az emberek jótevője akar előttünk megjelenni. De mi tudjuk, hogy ő kicsoda valójában. Ma sem akar másként feltűnni, hanem úgy, hogy elhiteti az embereket arról, hogy ő értünk hoz áldozatot.

Véleményem szerint, ez fogja elhozni a hittől való szakadást is (2Thessz. 2,3). Lelepleződik a nagy parázna, azzal, hogy más krisztushoz vitte a népeket. Ezzel a maradék hívők és a világiak is csalódni fognak az egyházban, leomlik Babilon, és megtagadják az Urat is. Egészen addig a törvényszegés titkos bűne alatt mennek a dolgok.

Ezért nagy parázna, a nagy parázna. Neki mindegy, hogy milyen néven és milyen tisztelettel, de azt akarja, hogy őt imádják. Ezért váltott nevet is többször, mert nem az számít, hogy hogyan hívják, mert ő áll mindezek mögött. Azzal pedig, hogy meglovagolja a fenevadat, vagyis a világrendszert, a világ fejedelmének rendszerét, a korszellemet, része a világnak, és mindennek ami a világból jön. Ezt addig teheti meg, amíg a fenevad magának akarja majd az imádatot, az antikrisztusban, és akkor eljön az ő ítélete is.

Nagy távol állva az ő kínjától való félelem miatt, mondva: Jaj! jaj! te nagy város, Babilon, te hatalmas város, hogy egy órában jött el ítéleted! (Jel 18,10)