A szellem érzései

Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez. (2Kor 7,10)

Mostani témánkkal is szeretnénk bemutatni, hogy miért is fontos a szellem és a lélek közötti különbségtétel. Ha nem tudunk mi magunk különbséget tenni e két részünk között, akkor jelentősen csorbul a Krisztussal való együtt járásunk, mert nem tudjuk, hogy hol és mit tapasztalunk magunkban az írásoknak megfelelően. Nem szeretnék külön kitérni azokra a bibliai helyekre, ahol a magyar fordítások túlnyomó többsége a lélek szót használja a szellem helyett, hanem inkább példákon keresztül fogjuk érezni, hogy a két fogalom különbözőségének a megértése mekkora hatással van a hívő életünkre.

Akkor mondta Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én szellemem az én megtartó Istenemben. (Lk 1,46-47)

Mai fogalmaink szerint Mária egy átlagos hívő ember volt. Mivel nő volt, ezért nem járhatott hittudományi iskolába, hanem ismereteit azokból az igehírdetésekből szerezte, amelyek a szombati istentiszteleteken elhangzottak. Mégis, számára két külön dolog volt a lelke és a szelleme, sőt mi több, még különbséget is tudott tenni a két „szerve” között jelentkező érzések között. Ezek szerint abban az időben egy hétköznapi asszonynak teljesen természetes volt tudni, hogy hol milyen érzése támadt.

Elcsügged bennem a szellemem, felháborodik bennem a szívem! Megemlékezem a régi időkről, elgondolom minden te dolgodat; kezed munkáiról elmélkedem. Feléd terjesztgetem kezeimet; lelkem, mint szomjú föld, úgy eped utánad. Szela. Siess, hallgass meg engem Uram! Elfogyatkozik az én szellemem. Ne rejtsd el orcádat előlem, hogy ne legyek hasonló a sírba szállókhoz. Korán hallasd velem kegyelmed, mert bízom benned! Mutasd meg nekem az utat, melyen járjak, mert hozzád emelem lelkemet! Szabadíts meg engem ellenségeimtől, Uram; hozzád menekülök! Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó szellemed vezéreljen engem az egyenes úton. Eleveníts meg engem, Uram, a te nevedért; vidd ki lelkem a nyomorúságból a te igazságodért! (Zsolt 143,4-11)

Tudjuk, hogy Máriához képest Dávid sokkal több kijelentést kapott Isten Szent Szellemétől, ezért nála nem is meglepő, hogy különbséget tesz a saját lelke és szelleme között. Elcsügged a szelleme, és eleped a lelke. Elfogyatkozik a szelleme, de az Úrhoz emeli a lelkét. Ebben a zsoltárban végig „váltogatja” a szelleme és a lelke dolgait az Úr előtt. Tudja, hogy nem a lelkében csüggedt el, hanem a szellemében, és az Úr Szelleme vezeti, nem a lelke. Viszont azt kéri, hogy az Úr a lelkét vigye ki a nyomorúságból, ne a szellemét.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én szellememnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében. (Jób 7,11)

Jób szenvedéseit olvasva gondolhatjuk, hogy ő mind testében, mind lelkében szenvedett. Testében az őt borító fekélyek miatt, lelkében pedig a vígasztalására érkezett barátai miatt. De itt szelleme fájdalmában szól. Jób könyvét tartják a legrégebben írott könyvnek a Biblia könyvei közül. Nincs megemlítve, hogy a könyvben szereplő emberek honnan szereztek ilyen mély ismeretet mind magukról, mind Istenről, mind a teremtésről, de a beszélgetésből látjuk, hogy mindezekről igen mély ismerettel rendelkeztek. Jób külön említi a szívét (más fordításban lelkét) és a szellemét, ahogyan ezt a 143.zsoltár idézetből Dávidnál is látjuk.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat. (Jób 7,15)

Jób lelke is el van keseredve, mert a lelkében inkább a halált választaná. A lelke jobban átéli a teste szenvedéseit, mert közelebb állt a testhez a lélek, mint a szellem. Ezek szerint a példák szerint, már az Ószövetség idején is tisztában voltak a szellem és a lélek különbözőségével, de nézzünk néhány újszövetségi példát is.

Athénben pedig, mikor azokat várta Pál, szelleme háborgott ő benne, látva, hogy a város bálványokkal van tele. (ApCsel 17,16)

Pál apostol szelleme háborgott a sok bálvány láttán, és nem a lelke. Mivel neki már az Úr Szellemétől újjászületett szelleme volt, amely egybe volt kötve a Szent Szellemmel, ezért ahogyan a Szent Szellem felháborodott a sok bálvány láttán, úgy az ő szelleme is átvette ezt az érzést. Egyértelműen kivehető a Szent Szellem jelzése az ember felé, amelynek kapcsán „megindul” az ember szelleme is.

Mikor pedig Troásba mentem a Krisztus evangéliuma ügyében és kapu nyittatott nekem az Úrban, nem volt szellememnek nyugalma, mivelhogy nem találtam Tituszt, az én atyámfiát; (2Kor 2,12)

Pál szellemének nem volt nyugodalma amiatt, hogy nem találja Tituszt, és nem a lelke nyugtalankodott. Ismét egy érzés, amely a szellemben keletkezik, és nem a lélekben. És most nézzük végig Jézus esetében hogyan jelent meg a szellem és a lélek érzésének különbsége:

Jézus azért, amint látta, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsult szellemében és igen megrendült. (Jn 11,33)

Mikor ezeket mondta Jézus, igen nyugtalankodott szellemében, s bizonyságot tett, és mondta: Bizony, bizony mondom nektek, hogy egy ti közületek elárul engem. (Jn 13,21)

Ebben a két esetben azt látjuk, hogy Jézus a szellemében búsult, illetve a szellemében nyugtalankodott. A szellem állapota azonban „átjött” a lelkére is, amikor Mártát és a többieket látta sírni, akkor ő is könnyekre fakadt. De a helyzetben végig megőrizte a határozottságát, és csak az együttérzése csalta elő a könnyeit. Amikor Júdás miatt nyugtalankodott szellemében, akkor is mindvégig megőrizte a lelke nyugalmát, vagy másképpen mondva a lélekjelenlétét. Amikor azonban a lelkében háborog, akkor nézzük meg mi is történik:

Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. (Jn 12,27)

És mondta nekik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok. 

(Mrk 14,34)

Végigolvasva az evangéliumokat, csak egy helyen találkozunk olyan helyzettel, amikor Jézus a lelkében háborog, és ez az egyetlen eset az elfogatása előtti időszak a Gecsemáné kertben. Minden más esetben a szellemében „keletkeznek” az érzései. Amikor a lelkében háborog, akkor látjuk, hogy az egész személye megroppan. És ez a legfontosabb különbség a lélekben és a szellemben való érzelmek hatásának az emberre. Ahogyan Pál is hiába nyugtalankodott szellemében Titusz miatt, azért a cselekvőképességét, a lelke nyugalmát tudta őrizni. Amikor a szelleme háborgott a bálványok miatt, akkor is mindvégig ura maradt a helyzetnek, és lelkében természetesen tudott viselkedni a külvilág felé. Jézus is, amikor a szellemében érezte az érzéseket, akkor a külvilág felé mindvégig megőrizte a határozott cselekvőképességét. Amikor azonban a lelkében „tört össze”, akkor elkeseredett, és az egész ember megtört. Ahogyan Jób példájából is láttuk, hogy a lelke inkább már a halált választaná, de a szellemének fájdalmában még szól. De Dávid is, amikor a lelke nyomorúságáról beszél, akkor el van keseredve, de az elcsüggedt szelleme mellett a szíve még meg tud bátorodni. Ez az alapvető különbség a szellemben és a lélekben támadó érzések hatása között. Amikor a lelkünk kavarodik fel, akkor az egész ember viselkedése, hozzáállása, hangulata, életszemlélete változik meg. Ezt lehet a Szent Szellemtől újjá nem született embereken jól megfigyelni, hogy szinte minden érzelmi állapotuk közvetlen hatással van a külső viselkedésükre is, hiszen a szellemük a lelkük hatása alá van rekesztve. Aki azonban újjászületett és tapasztaltabb szellemben, az meg tudja különböztetni a szellemétől jövő érzelmeket, és a lelke cselekvőképessége megőrzése mellett tudja „felszínre hozni” azokat. Mivel a szellemünk van a lényünk legmélyén, ezért az ott megjelenő érzelmek és gondolatok, ahhoz, hogy cselekvéssé vagy más kifejeződéssé lehessenek, át kell jönniük a lélek szintjére, hogy a külvilág felé ki tudjuk fejezni.

A bevezető ige is erről szól, hiszen a világ szerinti megszomorodás, az a lelki megszomorodás, amely a kétségbeesébe visz, és a halál felé vezet. Az Isten szerint való megszomorodás azonban a Szent Szellemtől jön a szellemünkbe, és az megtérésre indít. Közelebb visz az élethez, nem pedig elcsüggeszt.

A férfiú szelleme elviseli a maga erőtlenségét; de a megtört szellemet ki viseli el? (Péld 18,14)

Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincsen birodalma az ő szellemén! (Péld 25,28)