Hogy a Jézus nevére minden térd
meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil 2,10)
Annak okáért elhagyva a Krisztusról való
kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatva le újra alapját
a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, A
keresztségeknek, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítélet tanításának. (Zsid 6,1-2)
Jézus nevének valóságos hatalma
van. A nevének kimondása szellemi erőt képvisel, és ezzel nem csak Isten népe
van tisztában, hanem az okkult erőkkel foglalkozók is. Mostanában azonban van
egy új irányzat keresztény körökön belül, amely azzal foglalkozik, hogy
pontosan mi Isten neve, és azt hogyan kell kiejteni. A cikk írása idején éppen
ott tartunk, hogy az Atya Jahua, és Jézus pedig Jehosua. Ezzel több probléma is
van. Az igaz, hogy a második ószövetségi törvény azt mondja, hogy ne vegyük
hiába Isten nevét a szánkra (2Móz.20,7), és ezért a zsidó nép is kerülte Isten
nevének használatát. Ezzel azt mutatja nekünk az Úr, hogy fontos az Ő neve, és
az Ő nevének a megfelelő tisztelettel való használata. Az ige több helyen
megmutatja, hogy az Úr az Ő nevét kivételesen kezeli.
De cselekedtem az én nevemért, hogy meg
ne gyaláztasson a pogányok szemei előtt, akiknek szeme láttára kihoztam őket. (Ezék 20,14)
Ámde azért tartottalak fenn téged, hogy
megmutassam neked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön. (2Móz 9,16)
Íme én Angyalt bocsátok el te előtted,
hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz
magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem
szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne. (2Móz 23,20-21)
És nem is ez ellen szeretnék most
szólni, mert ez vitán felül áll. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha
eddig nem is használta a keresztény társadalom Isten nevét egészen pontosan,
akkor is megtörténtek az Ő nevében és az Ő akarata szerinti csodák,
imameghallgatások, szabadulások, gyógyulások, stb. Ha ez nem így lenne, akkor
az Újszövetségben is találkoznunk kellene két igen fontos leírással. Az egyik,
hogy meg kellett volna tanítaniuk a zsidóknak Isten nevét és nevének kiejtését
a pogány népeknek, hogy midaz, ami Isten nevéhez kötődik, azt pontosan és
helyesen tudják megtenni. A másik pedig, hogy le kellett volna írniuk, hogy
erre figyeljünk, és le kellett volna legalább egyszer írniuk Isten nevét. Több mint 20 éves keresztény életem során
még nem volt olyan probléma, amelyet az okozott volna, hogy Jézus helyett Jehosuát
kellett volna mondanom. Természetesen volt olyan, hogy nem hallgatta meg az Úr
egyik vagy másik imám, de egyik sem amiatt, hogy Jézus nevét nem pontosan
használtam. Egyébként a hitre jutásunk sem követelte meg ezt a feltételt. De
gondoljunk bele a történelembe, hogy mekkora kiáradásai voltak Isten erejének,
és a Szent Szellemnek anélkül, hogy a ma divatos neveket használták volna. A
reformáció idejéből sincs egyetlen tanító sem, aki ezt a mai felismerést
osztotta volna. És lám, mégis mekkora erővel és friss élettel söpört végig a
földön a reformáció, majd a többi újabb és újabb megújulási mozgalom. Ezen el
kellene gondolkodnia mindenkinek, akik a nevek formai fontossága mellett érvelnek.
De maga Jézus sem úgy tanít minket imádkozni, hogy Isten ószövetségi nevét
említi, hanem mintegy új nevet ad a kezünkbe – Atya.
Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki
vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;
(Mt 6,9)
Kegyelem nektek és békesség Istentől, a
mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.
(1Kor 1,3)
Békesség az atyafiaknak és szeretet
hittel egybe az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól! (Ef 6,23)
Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta
az Isten az ő Fiának Szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! (Gal 4,6)
Sokan Isten nevének pontos ismerete nélkül jutottunk
hitre, és tapasztaltuk meg a Szent Szellem keresztségét is. És itt Isten
nevével kapcsolatban beszélnünk kell a beavatásokról. Csúnya szóval, a
keresztény hitnek is vannak „beavatásai”. Ilyen a megtérés, vagy hitre jutás,
vagy „Jézus meghívása a szívünkbe”, és a keresztség.
Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal
teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Róm
10,10)
Mikor pedig mentek az úton, jutottak egy
vízhez; és mondta a komornyik: Itt a víz: mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep
pedig mondta: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelve, mondta:
Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállította a szekeret; és leszálltak
mindketten a vízbe, Filep és a komornyik; és megkeresztelte őt. (ApCsel 8,36-38)
Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a
Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan. (1Ján 2,23)
Elmenve azért, tegyetek tanítványokká
minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek
nevében, (Mt 28,19)
A hitre jutás, a történelmi
egyházak kivételével, jó részben felnőttkorban történik. Még ha gyermekként is,
akkor is öntudatánál lévő gyermek mondja ki önként, hogy ő hisz az Úr Jézusban,
mint megváltójában. Ezzel a megvallással lépünk kapcsolatba az Úrral, vagyis
Jézussal és az Atyával.
Ezzel adunk jogosultságot
Istennek, hogy a megváltásával „elérje” a mi életünket is. A bűneink és bukott
állapotunk felismerésével látjuk meg, hogy szükségünk van Jézus Krisztus
megváltó áldozatára, és a hit az, ami ezt valósággá teszi az életünkben. Mivel
Isten mindent a szabad akaratunk maximális tiszteletben tartása mellett tesz,
ezért addig nem avatkozik bele az életünkbe, amíg mi erre fel nem kérjük.
Az újjászületést is ki kell
fejeznünk abban, hogy bemerítkezünk, vagy más néven megkeresztelkedünk vízzel.
Ezzel nyilvánítjuk ki, hogy a halálba akarjuk adni a bűnös óemberünket, és meg
akarunk halni a bűnnek (Róm.6,11), a világnak (Gal.6,14), a törvénynek
(Róm.7,4) és önmagunknak (Gal.2,20) is. Ekkor lehet belőlünk új teremtés, amely
újjászületett víztől és Szellemtől.
Ez a két fontos külső szertartás
vezet be minket Isten népe közé, és nyitja meg a kaput az üdvösség felé. Ennek
mintájára láthatók az okkult beavatások is. Ott is általában egy fogadalmat,
vagy esküt kell mondani, majd különböző beavatási szinteken különböző egyéb
ceremóniákat (rituálékat) kell elvégeznie annak, aki tovább akar menni azon az
úton. Amiért itt kitérünk erre a jelenségre, az az, hogy felismerjük, hogy
Istennek nincs szüksége a sok formaságra. Ő valóban ura mindennek, és
valósággal uralkodik mindenek fölött.
Az igében van példa arra, hogy
még a vízkeresztség előtt, Kornéliusz házában beteltek Szent Szellemmel annak
ellenére, hogy előbb szokott megtörténni a vízkeresztség, és utána a Szent
Szellem keresztsége. A megtérés, vagy megvallás szavai sincsenek pontosan
leírva, mert a szív állapota a fontos, és nem egy előre megfogalmazott szöveget
kell felmondani.
Kiegészítés 2019.04.03. – Mostanában vált számomra ismeretessé,
hogy már úgy is van vízkeresztség, hogy ki sem mondják az Úr nevét. Ezért itt
egy kis pontosítást szeretnék tenni. Ahogyan fentebb írtam, hogy a
vízkeresztségnek nem csak a bűnbocsánatot kell kifejeznie, hanem az
újjászületést is. Ezért fontos, hogy Jézus Krisztus nevére, nevébe
keresztelkedjen valaki (Mt.28,19; ApCsel.19,3-4), és ez ki legyen mondva.
Amikor ez nincs kimondva, akkor aggályos a keresztség valósága, mivel akkor
nincs konkrétan meghatározva, hogy mire (bűnbocsánatra, halálba adni az óembert
és újjászületésre), és kinek a nevébe (Atya fiú és Szent Szellem, vagyis Jézus halálába,
Jézus nevébe) történik a keresztség. Egyértelműen le van írva a különbség más keresztségek, és a Jézus nevébe való megkeresztelkedés között. Akik a János keresztségét vették, azok nem tudták venni a Szent Szellemet. Miután ezt felismerték, akkor újra megkeresztelkedtek Jézus nevére, és akkor vehették a Szent Szellemet (ApCsel.18,25; ApCsel.19,2-5). Ez nagyon fontos! Az ima konkrétan nincs leírva, de Jézus azt mondja, hogy az Atya, Fiú és Szent Szellem nevébe kell keresztelni (Mt.28,19) - ennyit mindenképpen ki kell mondani!
Az okkult, vagy ezoterikus világ
démonai és gonosz szellemei, azonban korlátozott hatalommal rendelkeznek. Ezért
nekik csak bizonyos szavak és cselekedetek (vagy akár még helyszíneknek) pontos
megléte esetén van joguk a tevékenységüket kifejteni. Emiatt problémásak az
előre megírt és csak elismételt imák is. A „kántálások”, mantrázásokként
elhangzó imák elimádkozása nem egyezik meg a Szent Szellem működésének
szabályaival. A vezeklésként elmondatott 5 „üdvözlégy” sem használ semmit az
Úrnál. Jézusnak sem voltak különleges formulái a csodák elvégzésénél:
Akkor mondta a megszáradt kezű embernek: Állj
elő a középre. Azoknak pedig mondta: Szabad-e szombat
napon jót vagy rosszat tenni? lelket menteni, vagy kioltani? De azok
hallgattak. Ő pedig elnézve őket haraggal, bánkódva
szívük keménysége miatt, mondta az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtotta,
és meggyógyult a keze és éppé lett, mint a másik.
(Mrk 3,3-5)
Mi könnyebb, azt mondanom-e a gutaütöttnek:
Megbocsáttattak neked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te
nyoszolyádat, és járj?
(Mrk 2,9)
Még csak ki sem mondta Isten
nevét, vagy hivatkozott volna az Atyára. Egyszerűen felszólította a beteget,
hogy tegyen meg valamit, amire addig nem volt képes. De vannak olyan helyzetek,
amikor még beszélnie sem kellett, mint a vérfolyásos asszony története a Márk
5.-ben. Illetve a római százados, akinek a szolgájáról nem is mondott igazán
semmit, és az mégis meggyógyult. Ebből látnunk kell, hogy Istennek nincs
szüksége „körülményekre”, vagy bizonyos feltételekre, hanem Ő valósággal ura és
parancsolója mindeneknek.
Ezért minden olyan helyzet, ahol
azt mondják, hogy nem jól imádkoztunk, mert ilyen és ilyen szavakkal kellett
volna, vagy amikor helyszínekhez vagy más körülményekhez kötik Isten munkáját,
az már a varázsláshoz közelít. Nem attól gyógyul meg egy beteg, ha erősen, vagy
bizonyos szavak kimondásával imádkozunk. Ahogyan Péter és János is csak
említette az Úr nevét a sántának, és a felállt. Vagy amikor Péternek csak az
árnyéka ért hozzá valakihez, és az meggyógyult. Ha Isten akarja, akkor
meghallgatja az imát, ha az az akaratával megegyezik, és meggyógyul a beteg,
vagy megszabadul az, akiért imádkoznak. Ha az imáink azonban nincsenek az Ő
akaratával összhangban, akkor tehetünk bármit, csak üres emberi erőfeszítés
lesz. Volt egy testvérünk, aki rákos volt, és egy egész teológiai főiskola
eljött egymásnak adva a kilincset, hogy imádkozzanak a gyógyulásáért. Még T.B.
Joshua szenteltvízéből is kentek rá. De mindenezek ellenére röviddel később
elment közülünk. Csak hálásak lehetünk az Úrnak, hogy nem számította be a mi
imáinkat bűnnek, hogy az Ő akarata ellen imádkozunk. Ebben a helyzetben mindegy
volt, hogy ki és milyen szavakkal imádkozott. Az Úr azokat nem hallgatta meg.
Őt nem lehet kényszeríteni az akaratával ellentétes dolgok megcselekvésére. Ha
viszont azokkal egyezik az imánk, akkor szinte nem is kell beszélnünk, és már
meg is van.
Ha már itt tartunk, akkor
megemlítem a Feng Shui módszerrel berendezett lakásokat. Vagy azokat a bútorokat,
ahol vesszővel kimérik, hogy mi hol legyen. Rosszabb esetben ingával nézik meg,
hogy hol milyen erők működnek. Ezek is mind „beavatások”. Hiszen ezzel azt
mondom ki a szellemvilágban, hogy ahol jelez a varázsvessző, és oda teszem az
ágyam, akkor annak a szellemnek engedek, aki megmozgatta a vesszőt. Biztosan jól
fogok aludni, mert azon a helyen ajtót nyitottam neki a házamba, tehát azt a
helyet nem fogja támadni a gonosz, mert akkor elvesztené a bejáratot az életembe.
De ezen keresztül minden másra ráteheti a „kezét” ami, vagy aki a házban
megfordul. Elfogadom a szabályait, és aszerint rendezem be az életem, hogy ő
abban mozoghasson.
Ezért veszélyesek a beavatásokon
kimondott fogadalmak és eskütételek is, mert ahogyan mi Jézust kérjük, hogy
legyen az életünk ura, és ezt a kérésünkre megteszi, ugyanígy a démonok is
jönnek, ha felhatalmazást kapnak. Súlya van a szavainknak!
És itt kapcsolódunk vissza Isten
nevéhez. Ha azt mondja valaki, hogy Isten nevét csak bizonyos formában
használhatjuk, akkor ez elsősorban elbizonytalaníthat minket, hogy
meghallgatja-e az Úr az imánkat, ha nem jól mondjuk ki a nevét. Vagy arra
késztet, hogy arra figyeljek, ahogyan kimondom, és a formaságokkal,
külsőségekkel elviszi a szellemi erőt és tartalmat az imából. Arról nem is
beszélve, hogy ha a külsőségek követése gyakorlattá válik, akkor már elvihet
valósággal az okkult felé, azzal, hogy ezeknek a külsőségeknek hiszek, és nem
Isten erejében. Ilyenek a kabalák is, vagy bizonyos tárgyak használata. Mert
akkor azt hiszem, hogy emiatt hallgat meg az Úr. Ez később komoly problémákhoz
vezethet, ha ezekben hisz valaki, és nem Istenben. Ezért az a tanácsom, hogy
amennyire lehet, kerüljük a külsőségeken alapuló szabályokat az életünkben.
A Szent Szellemnek kell vezetnie
az imáinkat. Elsősorban arra, hogy miért imádkozzunk, és utána megadja a
szavakat is, hogy hogyan imádkozzunk. Belülről kell ennek jönnie, és nem múlhat
külsőségeken és formaságokon. Természetesen vannak speciális esetek, amikor a
helyszín számít. Jézusnak is Jeruzsálemben kellett megáldoztatnia. Vagy el
kellett mennie a tanítványokkal egy bizonyos hegyre, ahol a megdicsőülése
történt. De a keresztény élet nagy átlagára ez nem szabad, hogy vonatkozzon.
Hasonlóképpen pedig a Szellem is segítségére
van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem
tudjuk; de maga a Szellem esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. (Róm 8,26)
Ezért használjuk Jézus nevét
bátran magyarul:
A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájan
ti veletek. Ámen. (Róm 16,24)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.